Sokan úgy gondolnak az állatvédelemre, hogy az valami látványos, nagyívű dolog, mint például amikor bálnamentők küzdenek a halászhajókkal, Afrikában sebesült vadakat mentenek meg a biztos pusztulástól, és hasonlók. Ez mind nagyon szép és követendő cselekedet, de nem mindenki számára járható út.
Amikor olyan butaságokon töröm a fejem, hogy miként lehetne mindenkit(!) rávenni arra, hogy állatvédő – és vegetáriánus – legyen, akkor az jut eszembe, hogy az segítene talán a legtöbbet ezen az ügyön, ha elérhetnénk, az emberek kezdjenek másképpen gondolni az állatokra, tekintsék (az élethez való joguk alapján) magukkal egyenrangú teremtményeknek őket, és kezdjék ezt kicsiben, a személyes szinten valóban megvalósítható módon, azaz elsőként úgy, hogy nem ártanak semmilyen élőlénynek, másodsorban védjék meg azokat a védteleneket, akiket bántalmaznak, harmadrészben pedig segítsék az állatokat boldogan, kiegyensúlyozottan élni az emberek között (vagy a szabad természetben). Az első és legfontosabb a tisztelet. Kevesen tisztelik az állatokat, a szememben ők az igazi EMBEREK.
Van egy ilyen is a közelünkben: a szomszéd házban él egy család, több kutyájuk is van, egyikük már nagyon öreg, napról napra egyre rosszabb bőrben van szegény.
Férfi gazdája a már járásképtelenné vált ebet (aki egy megtermett, súlyos Snautzer) minden áldott nap, többször is felcipeli egy hosszú sor lépcsőn a sétáló helyükre, ott a kutya imbolyogva lép párat, pisil egyet, körbeszaglászik maga körül, majd ismét ölbe veszi és hazaviszi.
Szinte minden reggel látom őket, elszoruló szívvel nézem a csendes jelenetet, újból és újból megérint a csoda, ember és kutya ilyen mélységű barátsága. Nem az „ember legjobb barátja a kutya” szintjén, de a legmélyebb lelki rétegekbe hatóan megindít a másik teljes vállalása a legvégsőkig, a kitartás, az elkötelezettség, a tisztesség... és még sorolhatnám a legmagasztosabb jelzőket.
Számomra ez az igazi emberség, az igazi állatszeretet és állatvédelem.
Szinte előre látom, hányan gondolják úgy – és válaszolják majd erre: ez az ember feleslegesen hagyja szenvedni a kutyáját... De láthatóan a kutya nem szenved, csak öreg, s feltételezem jópáran már rég „elaltattatták” volna a legközelebbi állatorvossal, mondván: „az ilyen élet már nem élet”. Számukra tennék fel egy egyszerű kérdést: vajon nem egy ilyen hűséges, mellettünk az utolsó lehelletünkig kitartó társra (akár állat, akár ember legyen az) vágyunk szívünk mélyén mindannyian? Olyan valakire, aki ha kell, az ölében visz bennünket?
Legyen mindenki csak ennyire „állatvédő”, mint kis történetem férfiembere, szebb és jobb lesz a világ.
