Beszélgetek nem vegetáriánus kollégákkal, ismerősökkel. Játszi könnyedséggel csúsznak ki a szájukon olyan mondatok, mellyekkel valamilyen formában a húsevést dícsérik, hovatovább a disznóölést holmi szórakozásként említik... Csak nézem őket és nem értem. Olyan érzésem van, mintha a holdról jöttem volna le közéjük, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Nem értem, hogy nem látják, hogy amit (t)esznek, az szenvedést okoz, hogy vérben gázolnak, amikor húst tömnek magukba...

Ilyenkor elhomályosuló szemmel azt kívánom: bárcsak lenne egy varázspálcám, aminek legyintésével átadhatnám nekik azt a páni félelmet, zavarodottságot és szenvedést, amivel miattuk a vágóállatokat sújtják, AKIKET ők majdan felzabálnak.

Ha a disznó vagy szarvasmarha szemén át látnák az eltompult mészárszéki hentesek rideg és könyörületet nem ismerő pillantásában saját végzetüket, talán megrendülne a hitük abban, hogy ez így van jól.

Nem, ez nincs így jól. De ezt csak kevesen látják, mert a Kis Herceg-ből ismert mondat szerint „jól csak a szívével lát az ember”, miközben a massza, a tömeg csak a szemével bámul ostobán az eléje tálalt pecsenyére.