Feleségemmel hosszú évek óta szimpatizáltunk a gondolattal, hogy vegák legyünk. De mint minden komolyabb változtatás, melyet életünkön akarunk tenni, ez is csak lassan érett tetté. Minden nagyobb nekibuzdulásunk zátonyra futott a bizonytalanság miatt, hogy hogyan is kéne ezt okosan csinálni, illetve cseperedő fiunk egészséges fejlődése érdekében évről évre lemondtunk arról, hogy belevágjunk, mondván: majd, ha nagy lesz...

Alapvető motivációnk mindig is az állatok szeretete volt, és meg kell említenem, hogy pont ilyen indíttatásból páromnak volt már korábban egy olyan korszaka, amikor vegetáriánus volt, de a kevéssé tudatos táplálkozás okán ez a nemes küzdelem a hús-éhség kudarcába fulladt.

Jómagam egy fél éve lettem először húskerülő, és még tart a lendületem, kitartok – szándékom szerint – a végsőkig: szeretném életemet már így befejezni, a bűnrészesség érzése nélkül, lélekben nyugodtan. Családom is velem tartott, ma már feleségem és fiam is vega. Ennek következtében ki-ki a maga környezetében gyűjt tapasztalatokat a húsevő emberek különböző szintű toleranciájáról, s bizony gyakran érzünk szomorúságot amiatt, hogy mennyire hülyének nézik a magunkfajtát, s a világ érzéketlensége fölötti bánat is osztályrészünk.

Nem azért lettünk vegetáriánusok, mert féltjük az egészségünket, hosszabb életet, vagy valami ilyesmit keresnénk, hanem mert már nem tudjuk elfogadni a szemléletet, miszerint az állatok arra valók, hogy megegyük őket.

Hosszú lenne ebben a nyitó post-ban kifejteni mindent, amit erről gondolunk, de lesz még rá mód, hogy elmondjuk ezeket, hiszen pont azért indítottuk el ezt a blogot, hogy mindezt alaposabban kifejtve elbeszélhessük, hogy párbeszédet kezdjünk azon – remélhetőleg nem kisszámú – rokon lelkekkel, kik hasonlóan vélekednek a világban való létezés békésebb módjáról, azaz: állatvédők és vegetáriánusok.